De azt is ide kell írnom, hogy míg érdeklődésben nincs hiány, addig megérkezett a félős korszak is az életünkbe.
Nem gondoltam volna, hogy az én mindenkinéljólérzemmagam Mazsolám egyszercsak elér egy határt és onnantól kezdve amint meglát egy idegen arcot 15 perc és sír, mit sír..., ordít.
Az úgy történt, hogy ugyebár írtam az előző bejegyzésben, hogy elszaladtam a fordrászhoz és rohanni kellett vissza, mert sírt manócska, hogy éhes. (Hát ezt már akkor sem igazán akartam elhinni, de ráhagytam apjára, hogy éhes, hát etessük. Persze manócska eszik, igazi fiú, csak az a nagy poci... Most már tudom, hogy nem volt éhes, csak anya hiánya volt...).
No szóval. Szombaton az említett névnapozás, hétfőn pedig úgy gondoltuk Apával, hogy rábízva Z-t az egyik nagyira kiruccanunk egy kicsit kettesben és megebédelünk vhol... Hát ahogyan azt Mi, szülők elképzeltük (Aludj csak, én álmodom :)))).
Elindultunk itthonról, semmi gond. Az autóban szépen elszunyókált. A helyszínre érve ki a kocsiból, be a házba. Ott is szunyókált még, de hát vhogy csak le kell vetkőztetni, mert besül a kis hordozóba. (Lehet ezt nem kellett volna, megbolygatni a kis álmát...)
Levetkőztettem, lefektettem az ágyra. Még ott mosolygott is, persze jöttek a rokonok, cirógatták, gügyögtek hozzá és ezt már nem bírta tovább. Elszakadt a cérna és nagy ordításba kezdett.
És csak ordított és ordított és ordított. 3,5 óra hosszat...
Utóbb rájöttem, hogy az lehetett a baj, hogy egyrészről vhol a kis fejében összeállt a kép, hogy idegen helyen van, és ilyenkor általában anya és apa lelép egy kis időre (volt, hogy ott hagytuk - addig aludt - és kiruccantunk vásárolni ketten). Másrészről idegen arcok / emberek birizgálják.
Az említett 3,5 óra 5-5 perc nyugikkal telt. Annyira felhergelte magát, hogy akárhogyan forgattuk csak nem akart megnyugodni. 2,5 óra elteltével kicsit nyugodni látszott, bealudt. Már 30 perce aludt, amikor is gondoltuk már nem lehet gond és készülődni kezdtünk. Emeltem a kabátom és már az egyik ujja a kezemen, mikor rámnézett és megint megindult az áradat.
(No, nem megyünk sehova!)
Levettem a kabátot (ja, nem is nagyon kellett levenni, hisz csak az ujja volt rajtam :)) és már megint nem lehetett mit kezdeni Z-vel. Ordít!
Gondoltam egy nagyot és levettem a pulcsimat, leöltöztettem Mazsolát és szorosan magamhoz öleltem, betakarva a kis hátát a takarójáva.
Nem mondom, hogy azonnal csodaszer, de 5-10 perc után kezdett nyugodni és már mosolygott. Gondoltam ok, akkor leteszem. Hát nem, megint rákezdett és már a sok sírástól a haza is kuruttyolni kezdett. Infacol nincs, mert már minek, úgysem fáj a hasa... Csabi gyors elszaladt a patikába vett egyet. Beadtuk és a szelek kezdtek távozni (egy kis masszázst követően).
No, így nyugtattam meg a további 1 órában. A végére a kezem, hátam, mindenem sajgott. De Z-ért mindent :)))). (Tanulva ebből az esetből, legközelebb MINDENHOVA viszem magammal a kendőt!)
Megnyugodva (megnyugtatva) felöltöztünk, be a kocsiba és irány haza. Este 7-re értünk haza. No itton aztán tovább folytatta a szunyókálást mintha mi sem történt volna. Persze fürcsizni már nem mertünk, enni nem evett (az első eset, hogy délután fél 2-től éjfél 12-ig semmit nem evett....). Be az ágyba és aludt, míg én is bementem az ágyba és akkor (éjfélkor) megetettem.
No, ez a nap kicsit kikészített bennünket! Még ilyen nem volt, hogy sehogyan semmivel nem lehetett megnyugtatni....
--*--
És a múltkorában elmaradt kép :)Milyen tököt faragtam?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése